Látogatók száma: 0316309
» Irások » Versek » Vélemények » Beszámolók


Advent

 

          Igéret és kötés,

      Istentöl kimondott

             Szent-Ige, s

             Boldogságos

             méhe hord,

                Születés

         régvárt ünnepe.

Zeitler Barbara



Tűz Tamás:

Szent István király

 

Jól megjelölte ezt az ezredévet: 

kereszttel írta rá kemény nevét, 

mint halhatatlan győzelmi ék. 

Alapkő lett, de kőnél súlyosabban 

vetette el az épülő falakban 

toronyszökkentő, férfias hitét.

 

Amint alázatát mindegyre inkább 

úrrá emeli roppant erején, 

a bércre hág s egy országon tekint át, 

hol hajnalpírban reszket még a fény. 

Komor felhőkből bomlik ki a kék ég 

s virrasztva várja népe ébredését 

a századok szélfútta reggelén.

 

Nem tétován, de biztos mozdulattal 

lendül előre tervező keze, 

míg port kavar és szilaj kedvvel nyargal 

a forró puszták zendülő szele. 

Bölcs szemmel néz a fényes távlatokba 

s pillantásával féltőn átkarolja 

a frissen szántott szűzi földeket.

 

Kegyes jobbjával törvényt ír, keményet, 

hogy megkösse a rónák vad porát, 

szőlő teremjen és kenyér, fehérebb 

s hogy mindenki meglelje otthonát. 

Áldott szigor, rendet hozó szelídség! 

Arany szív, mely eltékozolja kincsét, 

hogy új szívekben ragyogjon tovább!

 

Hát róla zengjen most a lelkes ének! 

Uram, téged dicsérünk általa, 

mert ő volt a te választott edényed, 

apostolod; híved s a föld sava. 

És ő volt ama bibliai sáfár; 

kire be jó, hogy éppen rátaláltál, 

midőn megvirradt napunk hajnala! 



 

Kertész Eszter:

a test feltámadását

 

a jég víz
de mégse víz
nem itatja kertedet

a víz jég
de mégse jég
nem bírja léptedet

 

a gőz víz
de mégse víz
nem oltja szomjadat

 

a víz gőz
de mégse gőz
nem száll az ég alatt

 

– mint a halmazállapot-változás
olyan lesz a feltámadás

 

Forrás: Érted vagyok 2012/2


 




Áprily Lajos: Karácsony-est

 

Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?

 

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

 

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

 

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

 

Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.

 

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

 



Megszólíthatóság

 

Schultheis Éva

 


Fotó- Kloster Bronnbach
 
 

 

Homályos szemmel takarózom,
bújok napi gondjaim mögé,
vannak pillanatok,
a napnál is világosabbak, mégis,
hol maradok mindezek mögött én?
Meggyőzhetem-e magam 
pótcselekvéssel, oktalan okfejtéssel,
tehetek-e mást is, 
minthogy áltatom magam,
beérem beletörődéssel?
S ha itt állna előttem ma már,
hogy ne csak azon áldott éjszakán
csillogjon rám az ünnep alkonyán?
Ha ma hullana a tisztánlátás leple
szavak nélkül szememre?

Hol lennék akkor?
Hogyan szólítanám?


Egy rózsacsokorra


Ne hozzatok nekem virágokat,

Hervadtukon majd a szívem szakad.

 

Szép szavakat se mondjatok nekem,
Az igazságot jobban szeretem.

 

Köszöntéssel ne kényeztessetek:
Az ember fia tesz, amit tehet.

 

De ha lelkem a papírra teszem,
A kéz, amely ír, nem az én kezem.

 

Mit adjatok hát, ha adni kívántok?
Egy kézszorítást meg egy Miatyánkot.


Sík Sándor


 

Reményik Sándor: Lefelé menet

Máté 17.

 

1.

„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

 

2.

Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.



 

Virrasztás

 

 

Oltárképrészlet-Barfüsserkirche Basel

 

 

 

Maradnék még, Uram,

de imáim csendjében a béke ritka virág,

nem kenyerem a virrasztás....

 

Maradnék még, 

de új tájakon ismeretlen szó a nyugalom,

a türelmetlenség egyre csak hajszol tovább...

 

Maradnék még, Uram,

de kiszámíthatatlan az élet,

zilált holnapok sodrásában a lélek...

 

Maradnék még, 

de talán belátod, nélküled idelent

némán kísértenek az álmok... 

 

Maradnék még, de Te, Uram,

indulásra készen állsz,

én gyarló, még mindig nem értem, mire vársz...

 

Maradni most vagy mégsem?

Előbb vagy utóbb tán megérzem...

Foszló kalács, teremtő szó?

 

Ami az én számban csak halovány más,

az Benned fénylő ragyogás,

húsvét reggeli áldás, Álleluja...

 

Ady Endre - A szép Húsvét

Odúkat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.

Miért tudjon Ő az embervérről,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?

Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,
Odúkat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?

 




Teréz anya: A hallgatás értéke

 

 

"Uram, állíts szájam elé őrséget,
és ajkam kapujához rendelj védelmet"
(Zsolt 140,3)

 

A hallgatás szelídség,
amikor nem szólsz, ha bántanak,
amikor nem keresed a magad igazát,
amikor hagyod, hogy Isten
védelmezzen téged.
a hallgatás szelídség.

A hallgatás irgalom,
amikor nem feded fel testvéreid hibáit;
amikor készségesen megbocsátasz anélkül,
hogy a történteket felemlegetnéd,
amikor nem ítész, hanem imádkozol,
a hallgatás irgalom.

A hallgatás türelem,
amikor zúgolódás nélkül fogadod
a szenvedést,
amikor nem keresel emberi vigaszt,
amikor nem aggódsz, hanem türelmesen
várod, hogy "a mag" kicsírázzék,
a hallgatás türelem.

A hallgatás alázat,
amikor nincs versengés,
amikor belátod, hogy a másik jobb nálad,
amikor hagyod, hogy testvéreid
kibontakozzanak, növekedjenek és érlelődjenek,
amikor örvendezve mindent elhagysz az Úrért,
amikor cselekedeteidet félreértik,
amikor másoknak hagyod a vállalkozás dicsőségét,
a hallgatás alázat.

A hallgatás hit,
amikor nyugodtan vársz, mert tudod,
hogy az Úr fog cselekedni,
amikor lemondasz a világról,
hogy az Úrral lehess,
amikor nem törődsz azzal,
hogy megértsenek téged, mert elegendő
neked, hogy az Úr megért,
a hallgatás hit.

A hallgatás imádat,
amikor átkarolod a keresztet, anélkül,
hogy megkérdeznéd: "Miért?"
a hallgatás imádat.

"Jézus hallgatott" (Mt 26,63)

 


                                                                                                 Talán...

 

 

Talán az illat az,

amely ilyenkor mélyebbre tekint mint a fény.

Annál is fogékonyabb csak a szív lehet,

ha mást is észrevesz, hiszen a szem

olyannyira megszokta már a napvilágot.

 

Talán a lélek az,

amely ilyenkor mélyebbre hatol mint az élet.

Fogékonyabbá nyomán csak az érzés válhat,

ha felkelti bennünk a vágyat,

befelé tapogatva vezet ki önmagából.

 

 

 

 

Ady Endre:

Karácsony – Harang csendül...

 

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

 

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

 

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

 

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

 

II.

 

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.

De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

 

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

 

III.

 

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.

Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

 

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.

Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…

Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

 



 

 

    A természet dicsérete.

 

Ó Uram csodákkal átszőtt a Te alkotásod,

csak ámulok és bámulok, mily szép a Te világod.

Bejárva minden zugát, felém a szépség nevet,

minden kis mozaik áhítatosan dicséri Nevedet.

 

A formák, a sznek, az illatok, a hangok,

mindenütt érzem, vannak, ahol barangolok.

Minden elbűvöl és fakaszt mély áhítatra,

vigyázok rá, mint a legdrágább aranyra.

 

Csodálatra méltó ez a nagy harmónia,

az élőlények egymáshoz való viszonya.

Itt van, látom, érzem s megis hihetetlen,

Emberi elme hasonlót alkotni képtelen.

 

A teremtett világod láttán hódolok Neked,

és köszönöm, hogy ebben lehetek Veled.

Köszönöm, hogy láthatom s benne lehetek,

köszönöm, hogy e szépben ily soká élhetek.

 

Köszönöm, hogy úgy formáltál meg minket,

hogy itt lehessünk és csodálhassunk mindent.

És szépséggel betöltve köszönünk Neked,

s ujjongó imával dicsőítjük szent Neved.

 

Tamm, 4.11.2013.              Franz, Johann Pinter.


Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

 

 

 

még azon is túl...

 

Bíborhangulat - Peidlné Koren Gisella

 

 

 túlzás nélkül...

túlzottan...

túlságosan...

 a túlontúl küszöbén...

még azon is túl...

a lét üveghegyét áttörve

betoppanni a lélek túlontúl is érzékeny bugyrába

 

túljutni világfájdalmakon...

az én fájdalmán...

pusztán csak arra figyelni,

Aki túlvitte szándékát azontúlra....

 

 

ezentúl így...

 

 

Töltekezés



Pillantásokból töltekezünk,

mozdulatokból tarkítjuk hozzá a valóságot,

szavakból, amelyek néha úgy érintenek,

mintha szivárvány ragyogná elénk a lét napos oldalát...

 

Félelmekből is töltekezünk,

remegésből kerítjük hozzá a jelent,

töprengésből, komorságból, gyáván és nesztelen,

mint a sötétség nyomán elhatalmaskodó tehetetlenség...


Szeretetből is töltekezhetünk,
egyetlen érintéssel szelídíthetünk életet,
dicséretből, dalból formázva talpalávalót, mint
az egyszeri táncoslegény, ha párját égig emeli örömében...

 

Schultheis Éva


HÚSVÉT HAJNALÁN

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír felé hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár,
és csattog az ének száll által a légen
fel, fel az ég felé… Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttünk ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe,
és suhog a korbács és csattog az ostor.
Hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? – Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra csak. Úgy… úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, ki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír felé hárman,
nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban.

Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állni feltámadottan.

Túrmezei Erzsébet

Continuare...

 


 

 Bozen: Ferencestemplom, kerengő, falfestményrészlet

 

 

 

legyen, ki áthidalja...a távolságot

legyen, ki megítélje...a cselekedetet

 legyen, ki kibogozza...a tényeket

 legyen, ki átgondolja...a lényeget

legyen, ki megértse...a botlást

legyen, ki belakja...a sóvárgást

legyen, ki megindítsa...az erösfogadást

legyen, ki akarja...a változást

 legyen, ki kirángassa...az akaratot

legyen, ki elkergesse...a magányt

legyen, ki szóval tartsa...a lelket

legyen, ki megérlelje... a merszet

legyen, ki kimondassa velünk...a jót

legyen, ki helyettünk megtegye

legyen, ki felvegye.......

 

Újévi  köszöntő

 

Kedves hívők és barátok

boldog újévet kívánok.

Az öreg év mögöttünk van,

kezdjük az újat bizalomban.

Ami az öregben rossz volt,

azt vegyük úgy, hogy megholt.

Nézzünk a szépnek elébe,

öltsük jövőnket reménybe.

Távol legyen tőlünk harag,

ettől lelkünk üde marad.

Vendégünk ne legyen ínség,

legyen csak messze a szükség.

Bővelekdjünk minden jóban,

kacsasültben, meg jó borban.

Szeressük egymást gyerekek,

legyen mindig jó veletek.

Istent szívből szeressétek,

küzdjetek le minden vétket.

Legyen ily szép a jövőtök,

ebben teljen örömötök.

Ezt kívánom szeretettel,

igaz szívből tisztelettel.

 

Tamm, 31.12.2012.  Franz , J. Pinter

 

 

 

Tamáska Gyula

 

 

Mondd el

Mielőtt eloltod a gyertyát
s elmúlik a karácsonyi láz,
tégy számadást újra magadnak:
Épült-e benned a lelki ház?

Mondd el, mondd el, ha nem is kérdik,
hogy találkozásod volt Vele,
s ebben az áldott karácsonyban
számodra is volt üzenete.

Mondd el, hogy gazdagabb lettél,
s benne hited szárnyakat kapott.
s cserébe a szívedért
Ő önmagából egy részt adott.

Mielőtt eloltod a gyertyát,
s becsukod csendben a Bibliát,
köszönd meg mindnyájunk nevében
az első Karácsony éjszakát!

 

Szabolcska Mihály: Adventi ének

 

Szállj, szállj magasra, szíveink reménye

Vezess el minket Jézusunk elébe,

Ragyogj előttünk fénynek oszlopával:

Szent bíztatással.

 

Hogy jó az Isten, ráüt a viharra,

Vidám szivárványt sző a borulatra;

Igéje napfény, az ragyog felettünk,

Mit félne lelkünk?

 

Óh jó az Isten, a mi sziklavárunk,

Nem tart soká már bűnben bujdosásunk.

Az ígéretnek földjére érkezünk,

Jézus az nekünk.

 

Ő lesz a váltság élet-birodalma;

Változz' örömre szívünk aggodalma.

Az elhagyottnak lesz már pártfogója,

Oltalmazója!

 

S lesz, lesz hitünknek diadalma, teljes,

Atyánk az Isten, irgalmas, kegyelmes,

A szeretetnek fényes napja jő fel

Idvezítőnkkel!

 

Szállj hát magasra, szíveink reménye,

Vezess el minket Jézusunk elébe,

Elsírni könnyünk' édes örömünkben,

Szeretetünkben!

Sándor Ernő: Adventi hajnal

Alföldön, fákon zúzmara,
adventi hajnal zápora,
ezüst mezők, ezüst világ...
Szobánkban csend és béke van,
karácsonyt vár a kisfiam.

Ezüst mezők, ezüst világ,
ti visszatérő szent csodák,
ó, szép adventi hajnalok!
Lelkemben halkan zengenek
rég elfelejtett énekek.

Ó, szép adventi hajnalok,
Istent dicsérő angyalok,
bús tájon, íme, zeng a szó:
az éjszakának vége már,
megtartó Krisztus erre jár...

Bús tájon íme zeng a szó:
Istennel élni volna jó
az ég alatt, a föld felett,
s üdén, miként a kisfiam,
Jézusra várni boldogan.

Az ég alatt, a föld felett
pusztítva jár a gyűlölet...
Adventi hajnal zápora
e csendes téli reggelen
nyugodj meg fájó lelkemen.

Adventi hajnal zápora,
új boldog élet mámora
ó, hullj reám, ó, hullj reám!
Hozzátok el a nagy csodát
ezüst mezők, ezüst világ!

 

Ágh Tihamér: Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

 

Adorjánné Nagy Aranka: Örök adventben

Jöttek és tűntek szent karácsonyok,
tizennyolcnál is több talán,
tizennyolcszor kerestem Őt,
de titok maradt nekem és talány.

Csak gyertyalángot láttam és fenyőt,
azokban véltem vártam Őt,
az Ige szólt, és csengett az ének,
egy sugarát elfogtam szemének,
de villanás volt csak és rejtelem.
Kutattam arcát a szent éjeken,
éreztem ízét borban és kenyérben,
palástja lengett már az égen,
de a felhőknél is magasabban;
annyi tűnt karácsony után,
én mégis - adventben maradtam.

Tudom, a hegynek le kell omlani,
akkor jön, ha a völgy is egyenes,
Uram, évekig készítem utad,
amelyen hozzám végre eljöhess.
Mint kisded jössz, ki szív-bölcsőt keres?
Vagy úgy toppansz be, mint vőlegény?
Mécsemet minden nap megtöltöm,
Örök adventben várlak én.

 

 

 

A közönyre

Annyit tud néha az ember
látni, no meg hallani,
de kevés, amit tiszta szívvel
magának meg mer vallani.

Belül valami nehezék ül,
mondjuk ki nyíltan: a hiten.
S inkább nem szól, dörmög csak, végül
legyint mindenre dühösen.

S ami minden emberit, szépet,
igazat lábán megrohaszt,
s ad minden bűnnek menedéket,
hordja a vére lassan azt:

jön a közöny, a világ mocska,
s a lelket, mint pók a legyet,
finoman hálójába fogja,
hogy békén ehesse meg.

Simon István

 




Firenze, Santa Croce -Freskó

 

"Élek én, de már nem én!.."

 

Üres sírboltra tekint a bizalom,

megilletődve áll a csoda előtt...

Elmúlásunk ma minden fájó közhellyel temetve.  

Kikelet buzog rügyeken innen és túl,

Élet sarjad elfeledett álmaink sírhantján,

új világ kapaszkodik a földöntúli tavaszban.

Megpróbált karokra támaszkodik a hit,

felsebzett tenyéren új létre ébred a jelen...

 

Mert valóban föltámadt!


RÓZSAKOSZORÚ

Minden ige már betellett.
Az elgördült szikla mellett
Két fehér angyal lebeg.

És felelvén egy a másnak,
Énekelnek és hárfáznak
Szép angyali éneket.

 

„Jaj, hogy hullott drága vére
Gethsemáne friss füvére!
Keresztények sírjatok!”

„Szél a felhőt szerte fújja.
    Él a Krisztus! Allelúja!
    Emberek! Feltámadott!”

 

„Véres ajkán ostoroknak
Izzó gyöngyszemek csorognak,
Forró vére földre hull.”

„Fényben fürdik fönn a Tábor,
    Zeng az ég és zúg a távol:
    Fényes felhőn száll az Úr.”

 

„Vérzi főjét ráfonódva
Sebző tüskék szörnyű csókja.
Szánjátok meg, emberek!”

„Szeretetét ránklehelte:
    Ég a pünkösd izzó Lelke,
    Zúgnak élő nagy szelek.”

 

 

„Nézd a véres nagy keresztet!
Jaj, sebes két térde reszket,
Jaj, le kell roskadnia.”

„Rózsaszínű fellegekben
    A mosolygó mennybe lebben
    Asszonyunk szűz Mária.”

 

„Föld megindul, holt megéled.
Jaj, kereszten függ az élet!
Minden elvégeztetett.”

„Énekelnek allelúját,
    Boldogasszony koszorúját
    Szép angyali seregek.”

 

Így dalolt az angyalének,
És mindenek figyelének,
Fű, fa, virág hallgatott.
Minden hívek koszorúja
Énekelje: Allelúja!
Él az Úr! Feltámadott!

 

Sík Sándor



 A csend három napja

 

Horváth Zoltán - Golgota

 

 

Ma veszi kezdetét a prófécia.

Béke asztalához szólít a készülődés,

alázatra hív az éjszaka.

 

Holnap élete ellen szavaz végzete,

 ítéletet mondanak fölötte, árulás 

béklyója vezeti vesztőhelyére.

 

Harmadnapon ismét visszatér,

saját léte fölött diadalmaskodik a csend.

Csodálatba ejti az ámulást magát.

 

 

 

 

Mennyire...

 

 

 Náray Aurél- Krisztus

 

 

Mennyire más..

mégis, mennyire egy közülünk...

mennyire ismeretlen...

és mennyire ismerős...

mennyire élő...

mennyire szenvedő,

idegen és közeli,

mint a fájdalom

és a kiszolgáltatottság...

Mennyire elszánt...

mennyire fájó,

mennyire  tiszta

megannyi kétkedő,

téves látomás közepette

egy lehajtott  fej látványa?

Mennyire más..

és mennyire mindig ugyanaz....

mennyire méltatlan....

mennyire más volna,

ha nem a halálba indulna...

s ha megindulna a világ miatta?

Mennyire sértő

szemünknek a ború,

mennyire fáj a szomorú...

mennyire értelmezhető,

milyen szokatlan elmélet,

semmisülten teremni új létet?

Mennyire más,

mégis, mennyire ugyanaz?

Az Ember.

 

 


9. JÉZUS HARMADIK ELESÉSE 

Testvérek, 
valamennyien keresztet hordunk, 
akkor is, 
ha nem vagyunk Jézus Krisztus tanítványai. 
Ez a közös, emberi sors, 
ez Isten bölcsességének titka. 
Ahogyan Krisztus keresztje által győzött 
a halál és a bűn felett, 
úgy mi is a rosszat legyőzve 
lehetünk igazán jókká, -- 
de sok erő és bátorság kell az élethez, 
mert a szenvedést nem tudjuk elkerülni akkor se, 
ha jajgatunk, vagy akár lázadunk is miatta. 
Nem könnyű elviselni Isten gondolatait, 
nem könnyű elviselni egymást a közösségben 
s nem könnyű elviselni magunkat a magányban. 
A kereszt kereszt marad akkor is, 
ha tudjuk, hogy az Istent szeretőknek 
minden javukra válik, 
a gyémántnak is javára válik a csiszolás: 
a rajta tündöklő fény megsokszorozza értékét, 
de a csiszolás folyamatát ki kell bírnia. 
A kereszt nehéz, -- 
a búzaszemnek is nehéz a föld, 
melyben gyökeret ereszt 
és felnő, felnő a magasba! 
Testvérek, 
minden szenvedésnek megvan a maga célja, 
-- elég, ha Isten tudja azt.

Szent-Gály Kata


6. VERONIKA MEGTÖRLI JÉZUS ARCÁT 


Testvérek, 
egészen mindegy, 
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez, 
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat, 
csak Krisztus búzájává őröljön bennünket 
a taposómalom is! 
Isten előtt a szeretet számít egyedül, 
és egyedül azok a tettek a nagyok, 
melyeken ott ég a szeretet pecsétje. 
Voltak és vannak finomabb szövésű kendők, 
mint Veronika fehér szőttese, 
de csak ezen az egyen maradt meg Krisztus arca, 
mert hitelesíteni akarta a teremtmény mozdulatát 
az embersorsot vállaló Isten felé. 
Testvérek, Krisztus számított arra, 
hogy mások is akarnak majd vallani szeretetükről, 
ezért azonosította magát testvéreinkkel, 
mégpedig személyválogatás nélkül. 
Éljünk tehát nagy hittel, 
hogy amint Veronika felismerte az Istent 
a megkínzott emberség mögött, 
úgy mi Krisztust felismerjük 
a Kenyérnél is nehezebb színeváltozásokban: 
a nekünk ellenszenves emberekben, 
és legyőzzük a rosszat 
a szeretet mozdulatával annyira, 
hogy életünk hitelesítéseképpen 
kialakuljanak bennünk is az Úr vonásai. 
Testvérek, egészen mindegy, 
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez, 
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat, 
-- mert csak a szeretet számít egyedül. 

 

Szent-Gály Kata

 


Keresztút

 

Kit még rozsdás szögű kín

soha nem szegzett ágyhoz,

s ordító szenvedés késével

húsába még bele nem vágott,

s érezni sem tanulta

ahogy feszül a parittyaín,

és a csont  finoman rángó

membránidegét reszeli,

- az  lehet -,

nem érti az Igét,

"Kelj fel, fogd ágyadat és járj!"

 

Keresztútad most Jézussal együtt,

és Őérte járod,

s érzed amint a durván reámért

ostorcsapások,és a guzsajkötél,

húsában mély barázdákat szántott.

 

A kereszt, amit útjának elején

talán még könnyebben a vállára vett,

de emberi tagadásaink szörnyű jussa,

az emelkedőn háromszor is

a porba lesújtja.

- Jelkép ez a földre esés -

még nem veszett el semmi,

életed végéig van menekvés,

"csak kelj fel már

és az Ő útján járj!

 

 

Z.B.

 

1. JÉZUST HALÁLRA ÍTÉLIK 
 
Testvérek, 
mint a földalatti mozgólépcsőjén a mélyből érkezők, 
úgy haladunk az Úr ítélőszéke felé: 
néha egészen sűrű, tömött sorokban állunk, 
máskor vannak üresebb lépcsőfokok is, 
-- de valamennyien rajta vagyunk 
az Idő mozgólépcsőjén 
és valamennyien az Úr elé jutunk hamar. 
 
Addig, amíg van időnk bűnbánatra 
és megjobbítására életünknek, 
addig, amíg útközben vagyunk, 
Testvérek, nézzünk magunkba! 
 
Mi az elítélt Krisztus követői vagyunk 
s ha nem ítélnek el bennünket azért, 
mert hősiesen teljesítettük a szeretet parancsát: 
akkor mi letértünk az Útról, az Ő Útjáról! 
 
A mi tanúságtételünk Krisztus mellett 
az az egyszerű, keresztény élet, 
mely Isten véleményéhez igazodik egyedül. 
 
Testvérek, osztályrészünk, 
hogy bolondnak mondjanak a hűségért, 
mellyel kitartunk egymás mellett, 
hogy megszóljanak a gyermekért, 
melyet nehézségek árán is vállalunk, 
hogy megbotránkozzanak a szereteten, 
melyből nem akarunk senkit sem kizárni. 
 
Testvérek, 
mérjük fel magunkat őszinte szívvel 
és tartsuk meg a magunk bűnbánatát, 
-- mert rajta vagyunk az Idő mozgólépcsőjén 
s az Úr ítélőszéke elé jutunk hamar.
 

Szent-Gály Kata

AZ IDŐ-HAMU

Szent-Gály Kata

 


Megtérek hozzád minden este,
s a vétket minden reggel újra kezdem,
-- a perc szitál, szitál --
s az Idő
rám kövesedik és megőriz,
mint városokat a hamueső.

Még oly nehezen hiszem el, hogy
mennek az utak majd nélkülem is,
és hogy a hold másnak tereli az égre
kékgyapjas csillagait.

Még oly nehezen hiszem el, hogy
emlékké válok, egy kis időre,
azután jön a tél,
és behavaz, és jeltelen
földbeszívódott életem
akár a tavalyi levél.

Még oly nehezen hiszem el, hogy
az Idő nálam se marad,
és nem lesz reggel, de még este sem,
csak a perc-hamu őrzi sorsomat
megkövesedten:
ahogy szerettem.

 

Karácsonyi olajág

 

Uram, nem jöttél hozzám

égi pompádban  csillogón,

bíborlón bársony palástban.

Ismerted jól, bomlott szívem,

amely igazán jól,

csak a kisgyermeket tudja

szeretni Benned,

és tudtad, hogy így nekem

meghajolnom is könnyebb,

hogyha csöpp két szemed

a barikák, és bús ökrök

kopott jászlából míg Hozzád

borul térdem,

homlokkupolámban megkeresi

szemed szemem, s

meleg tekintettel

- míg zeng köröttem a hálaének -

arcomon pihen.

„Jászlad előtt áldunk Téged,

Ó adj nekünk békességet!”

Szürke Földünkre cserélted

égi mindenséged.

Nekem a felhőket karcolja

ikaruszívű álmom,

s vágyaim sólyomszárnyán,

mindennél magasabbra

vágyom.

S zsongít, nagyság ígérte

szédület, s

leolvad fényszárnyam, hogy

odaessek vissza, ahonnan

vétettem.

Ahol szívem kalickáját

belűlről kulcsra zárom,

s kívülröl várom a csodát,

amely a magamra húzott

börtönfalat ledönti,

amely kiegyenesíti az

útakat lelkemtől, lelkekig.

Fölszántja szemem ködét,

amely elfödi, hogy szűk,

ablakkeretrács mögül

ezerráncú anyóka

szeretetért,

esdve rámtekint.

Riadt, árvuló kis léte

szárnyatörött szédülés.

Kérlek Te vezess,

hogy válaszom többé

ne legyen, beszűkült

szemgolyó, és bénultan

lehúlló, segíteni nem

akaró kéz!

Teérted kérlek Uram!

Szeretni taníts,

s úgy vezesd botló léptem,

hogy igaz útad

ösvényére rátaláljak, s

hókristálytiszta szívemből

építhessem föl a várad!

Gyantád s vonód

csak én legyek,

a karácsonyi szeretet

daloló húrján,

s ha sebzetten is,

boldog galambként

csörében tartva vihessem el 

szívtől szívig örömhíred,

a hószínszárnyú békét,

szivárványos olajágad.

 

Stuttgart, 2011.

Zeitler Barbara

 

Minden Kedves Hívünknek és Olvasónknak kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket,

valamint áldásos, békés, boldog és örömteli új esztendőt kívánunk!

 

Adventi hajnal



Zihál a szél s megfagy a sóhaj,
a felhõ fenn hajó raj.

Könyörtelen, vad téli éjjel,
az út a messzeségbe vész el.

De lángruhában száll az angyal
s lila sugárral gyúl a hajnal.

Adventi hajnal, zeng és árad
a lélekbõl a tiszta bánat.

S a vágy zokog és zsolozsmázik
s harsog az Isten trónusáig.

Sikolt a könnyes antifóna,
hogy jöjjön a szépséges óra,

harmatozza az Úr, az áldott,
a békét és az igazságot.

Táruljon ki a Menny, a fénydús
s szülessék meg a drága Jézus.

            Ölbey Irén

 

Anyámra emlékezem


Haloványan fénylett orcád,

Margaréta csókos virág,

Piciny, simogató kezed

kararai márványból faragott,

elalvó nyirfaág.

- Mert illet hozzád neved, -

gyakran volt e virág

vázád éke,  ez takarta

később, halotti nyoszolyád.

Ma lennél nyolcvan éves,

midőn  hosszú útra keltél,

én  annál ma tízzel öregebb,

álmodra örök csönd borult,

s belep egy mázsás kőkereszt...

Ma is sokat gondolok rád,

ki  után nem maradt más,

mint a tenger szép emlék,

és a mélyen sajgó bánat.

A látogatási időnek már vége:

- belém  hasít az emlékezés -

s pénzzel kellett megkennem

a kórház kapújának, szigorú őrét.

Oly vidámnak indult az a nap,

de mily tragikus a vége,

sziporkázva szórtuk

jó híreinket egymás ölébe.

Örömmel újságolta ő,

milyen jól aludt, s evett,

megszünt végre konok láza,

s reggel óta már nem hevített.

Ittam  a jó szót ajkáról,

s szürcsöltem bögréből

a részemre félretett kakaót,

s míg lassan kortyoltam

a meleg löttyöt,

- sebesen pörgött nyelvem -,

hogy továbbtanulásom elöl

"föntről" elhengerítettek már

minden göröngyöt..

E baljós óra reménnyekkel volt teli,

- s  biztatta őt  orvosa is egyre -,

hogy  hamarosan ágyát,

már új beteg bérelheti.

Nem rettentett a gonosz jövő,

oly bizakodón vártad,

hogy születendő unokádat

ölelő karjaidba zárjad.

Oly boldog voltál,

szemed gyémántja

csillogón ragyogott,

ki gondolta volna ekkor

szűk óra múltán, e ragyogás,

fényét veszítve kopott...

Milyen boldogok voltunk így együtt,

oly meghitt volt az az utolsó óra.

Mert jaj, az orvos igazat szólt,

ágyadat elhagytad,

de nem hozzánk költöztél,

hanem az égi hazába...

 

Azóta vezérlő útját

tébláboló lábam nem leli.

S nagy gazvirág búbánat az,

ami bús szívem fölveri.

A mennynek ajtaját, mama,

legalább résnyire tárd ki,

hogy sóvárogva belessek utánad,

mert búsítanak itt lent

rút pimaszok, és gonosz ostobák.

Mennyei köntösöd

parányi szegélyét

terítsd ma védőn reám.

Mióta tőlem elmentél

nincs gondja senkinek reám.

Onnan fölülről tedd, kérlek,

hogy ne úgy éljek tovább,

mint  meleg fészkéből kipottyant

semmibe kapaszkodó,

szárnya szegett kismadár...

 

Stuttgart, 2003. július 6.

Z.B. 

Halottak Napja, Élők Napja

Birtalan Ferenc


Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.

Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.

Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?

Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.

Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...

LEHETETLEN 
Bódás János

Te azt mondod, hogy lehetetlen 
És leereszted a kezed, 
Csüggedt-fásultan belenyugszol: 
Ha nem lehet, hát nem lehet! 

Te azt mondod, hogy lehetetlen 
S befagy az ajkad, a szíved, 
Már alig mersz, s kihal belőled 
Minden nagy, hősi lendület. 
  
S miattad dúlhat itt a gazság, 
Fertőzhet a bűn, a kapzsiság, 
Hagyod, hadd rohanjon vesztébe 
Dühödt őrültként a világ. 

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam; 
Se szó, se vér, se könny, se jaj, 
Se ész, se fegyver nem segít már, 
Se ezer nábob, se arany... 

Legyen mi lesz... ha ég az erdő, 
Ki oltja el, s mit ér a gát, 
Ha a tenger kilép medréből, 
S őrültként dobálja magát? 

Lehetetlen, - hát lehetetlen! 
Méreggel, átokkal teli 
A világ, - szenny, láz, kelevény már! 
Lehetetlen megmenteni. 

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy, 
S tapló van melleden belül. 
És nem tudod, hogy a hívőnek 
A lehetetlen sikerül! 

Szavára forrás kél a pusztán, 
A néma szól, a béna megy, 
Manna hull, a hegyre hág a tenger, 
Vagy a tengerbe lép a hegy! 

Szeretet lesz a gyűlöletből, 
A büszke megalázkodik, 
A kapzsi ingét odaadja 
S a káromló imádkozik! 

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át, 
Ha hiszel! - s mindez nem mese, 
Példák beszélnek, nézd, körülvesz 
A "bizonyságok fellege"! 

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd 
Le csüggedt-fáradtan fejed, 
Lehet béke, lehet bocsánat, 
Új élet, jóság, szeretet... 

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság, 
Könyörgés, - semmi nem segít: 
De megmentheti a világot 
A legnagyobb erő: A HIT! 

Reményik Sándor

Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott

Valaki értem imádkozott.
Talán apám,anyám régen?
Talán más is,aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom,de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt,aki értem csak
Egyszer is imádkozott

 

Dsida Jenő

Mária szobra a kertben

A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.

A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek.

Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.

Óda az anyákhoz

 

A gyermekét váró anyát

Áldottnak nevezik,

Nincsen szó,

Amely e várakozást

Méltóbban fejezi  ki.

 

“Benedicta”  Erzsébet is

Igy  Hozsanázott,

Midőn a legszentebb

Frigyláda, Mária

Hozzá látogatott.

Àldott vagy Te, és áldott

A Te szent neved,

Most és mindég, s

Minden asszonyok között,

Mert szűz méhedbe

Az Istennek Fia költözött.

 

És isteni oltókés plántál

Számtalan  írmagot,

Amelyet megfoganva,

minden édesanya

mélyen a szíve alatt hord.

S mikor a kis rügyecske,

Szárba szökve kisarjad,

Az anyai szív szeretete

Érte ég, s fogyhatatlan.

               

A gyermekére néző

Anyák fénymosolyát,

Már szobrászok ezrei

Vésték márványkőbe.

Ez a mosoly  van

Beégetve oltárán

Szívünknek.

Magunkban őrizzük,

És megtartjuk azt

Mindörökön,  örökre.

 

Zeitler Barbara

Kép: http://www.gkrte.hu/upload/anyak%20napja2.jpg

Húsvéti hit...

 

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzedelmes marad.
Az Úr feltámadt, vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én nem hajlok a hitető beszédre,
világcsalók előtt se hódolok,
de tördelvén a titok néma zárát,
csak azt hiszem, amit megtapasztalok.

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
lelkemmel látom azt, amely ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma.
Értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha. 

S bár győzött a bűn, mikor a keresztről
lelkeket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
nyugodtan tűrök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet s fenn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sir felé menőt,
gyermeket-vesztett, zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

Az Úr feltámadt, vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt.
Bármit beszéltek hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!




Pénteki hallgatás

  

Nem hozhatlak soha szóba,

anélkül, hogy ítéletet ne mondanék

magam fölött, hisz

akarva-akaratlan,

 

én is keresztrefeszítelek.

Porba hulló fényed mellett

vakon megyek el, Uram.

Magam előtt is készakarva titkollak.

 

A szándékosság lesütött tekintetével,

szemrebbenés nélkül elárullak.

Nem veszem észre

vontatott lélegzésed.

 

Látványodat képzeletemben

zavart pislogással ejtem.

Az utca emberének ábrázatáról

olvasom saját tehetetlenségem.

 

Arcomon a gőg nem állja

útját hiúságomnak.

Gyarlóságomnak

sem mondanék nemet miattad.

 

Kimondhatom, mire gondolok?

Talán jobb is, ha hallgatok.

Szánalmas énem némul el,

ítélkezésem önmagam felett.

 

S ha valóban ez volnék,

minden felismerésem ellenére,

jobb miért nem lehetek?

A döbbenettől hallgatok el, Uram.

 

A kiszolgáltatottság látványát

lassú eszmélések szele

csitítja homlokomba.

Minden pohár elmúlik egyszer,

 

a Lélek sebe begyógyul,

gerincének bujdosó szándék

sem törheti csontját. Te vagy az, 

ki betöröd végül önsajnálatunkat. 

 

Látogatásod okát

egyedül Neked van bátorságod

ma és mindenkoron,

egyetlen szóval mondani, Uram.

 

2011 nagypéntekén

 

Schultheis Éva

Rónay György: Este a Golgotán

 

  Sírjukba visszatértek már a holtak.
Pihent a város.
Az utakon át
őrök cirkáltak. Fönt a katonák
a kocsmában kockáztak és danoltak.

Beesteledett. Józsefnél zokogtak
az asszonyok. A szoba ablakát
elfüggönyözték. Annás lakomát
adott. A kutyák ugatták a holdat.

Magdolna ott állt az üres kereszt
tövén. A Mestert alkonyatkor levették.
Sírt. Félt. S egyszerre látta: az ijedt ég

alatt a szégyen fája nőni kezd,
a karjait a végtelenbe tárja,
s az alvó Földre ráborul az árnya.


Reményik Sándor

Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.

Kolozsvár, 1929 március 30.

DSIDA JENŐ

Nagycsütörtökön

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.

Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.

Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.

Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

1929


Nagycsütörtök

 

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

REMÉNYIK SÁNDOR

Nem a teljes pohár 

Járosi Andornak

Uram Jézusom, jaj, én nem tudom:
Júdásod vagyok-e vagy Pétered
(Jaj, csak a gyávaságban Pétered...)
Vagy egy a farizeusok közül,
Ki üres életének nem örül
S kiontja mégis újból véredet
S hazudik újból minden új napon.
Vagy jobbik esetben Pilátusod
Vagyok, ki mossa hűvösen kezét
És véli: kívül áll a dolgokon.
Vagy vagyok még jobb: éjféli beszéd:
Nikodémus éjféli surranása -
Félig szégyelli és félig imádja
Titokban fölkeresett Mesterét.
Vagy ennél is jobb vagyok, úgy lehet:
Én, József, az arimathiai,
Ki kertjében ad temető-helyet.
(Adhatott volna vajjon egyebet?)
S tovább: Tamás, talán Tamás vagyok,
Aki csak akkor hisz, ha lát s tapint,
S hálásan csak a dicsőült sebekből
Vonja vissza fekete ujjait.
Legeslegjobb mégis akkor vagyok;
Ha felbúgok: hiszek hitetlenül - -
Uram, Jézus, légy segítségemül!!

Akárki legyek én ezek közül:
- S bizony mondom, hogy mindenik vagyok -
A többiekkel összefogódzkodva,
Szörnyű kórusban feléd jajdulok:
Uram, Jézus, mennytől a pokolig
S pokoltól mennyig ívelt szenvedésed,
És megkóstoltál ecetet s epét - -
De egyet mégsem: azt, hogy mi a vétek!!
Azt is, hogyne - ahogy egy Isten kóstol,
Ki a fekélyre csókkal rálehel,
De nem úgy, Uram, nem azzal az ízzel,
Mint ki a bűnt maga követte el!!
És nézi némán és kővé-meredten,
Borzadva, vagy már érzéketlenül,
Bűnből hogy lesz bűn gomba-szaporán:
Egy félrecsúszás ezer újat szül.
Üvöltene: hogy jutottam ide??
Újjászületni: hova, meddig menjek?
És forgolódik verejtékes ágyán:
Bűnösnek higyje magát, vagy betegnek?
(Jaj Orvos, Orvos kéne bármelyiknek!)
Kutatja kínnal átkát önmagában -
Majd vadul nekivág a végtelennek.
Megelevenül sziszegő kígyókkal,
Rémekkel népes lesz a bűn-bozót,
Rátekerőznek a megfulladóra - -
S már a jóakarat is átkozott!
A szeretet is kár-tevő csupán,
Romlás már minden lépés, mozdulás -
A bánat engesztelő kenetéből
Dühöngés lesz: a Teremtő hibás!!
Mért így alkotott: gyenge-nyomorultnak?
Vagy mért nem adott tiszta szenvedést?
Mért engedte, hogy a fertőbe hulljak?!

Uram, mindezek Tetőled elmultak.
A Pohár alján a végső üröm
Elmult tetőled és megkímélődtél,
Átmentél tisztán a földi tüzön.
Te nem árultál el senkit soha,
Te soha senkit nem tagadtál meg,
Nem hazudtál és Tehozzád a szenny
Még gondolatban sem férkőzhetett.
Szentül álltál és kívül a világon,
S hidegen mégsem vontad ki magad,
Bíráidra Te emelt fővel néztél
S nem titkoltad világosságodat.
Vissza-fogtad az érted fogott fegyvert:
Fogtak-e fegyvert szentebb ügy nevébe?!
(Egy intésedbe került volna csak
A Birodalom megsemmisítése!!)
De Neked nem kellett a mások vére.
És hinni, hinni könnyű volt Neked:
Te s az Atya egy voltatok bizony -
Akkor is, amikor pokolra szálltál,
Tudtad: megdicsőülsz harmadnapon.
Uram, rettentő szenvedéseidnek
Teljéből Isten törölt egy vonást:
Nem ismerted az ember-őrülést,
Nem ismerted a lelkifurdalást.
Nem érezted Te, hegytetőkön-járó:
Mily örvény-húzású az ingovány,
A láp virága mily kívánatos,
A lidérc milyen kék-lángú talány.
Még a kísértésed is lelki volt,
Még a sátán is a csúcsokra vitt,
Nem ismerted, nem ismerted Uram
A szív leggyilkosabb gyötrelmeit.
Megaláztak, megköpdöstek, Uram,
Ahogy embert e földön csak lehet,
De Benned mártír-mámor muzsikált
Emberfölöttin: Nem érdemled meg!!
Uram, Tetőled mégis csak elmúlott
A Pohár alján a végső üröm,
Nem hajtottad fel a teljes pohárt:
Átmentél tisztán a földi tüzön.ájd ki

És ha megbotránkoztat a te jobbszemed,
Vájd ki azt, és vesd el magadtól. -
Olvasom százszor is, míg rossz szemem
Most minden dérvirágos reggelen
Az Evangéliumra ráhajol.
Vájd ki azt és vesd el magadtól...
Uram, ezek a kőkemény igék
Kegyetlen kéjjel telítenek engem,
S Te tudod, mily keserű elszántsággal
Állok néha a szemeimmel szemben,
Te tudod, hogy görbülnek ujjaim
Ragadozó és vájó mozdulatra,
Hogy macska-körömként, tigris-körömként
Körmöm a kínt szememből kikaparja.
S a kínnal együtt a szemem világát.
Semhogy így lássak, ne is lássak inkább!
Mert botránkoztat az én félszemem,
És ha behúnyom, folytatja a másik,
És nem láthatok semmit sem olyannak,
Amilyen volt, s mire lelkem vágyik.
Zavaros, szürke és ködös tavak
Az én szemeim s uszkál nyugtalan.
Homályos tükrükön ezer szemét,
Én utálom a szememet, Uram!
Utálom, igen, s vadul gyűlölöm,
És szégyellem is a szemeimet,
Mosatlan, párás börtön-ablakok,
S lemosni őket sohasem lehet!
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed:
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Olvasom, míg átokverte szemem
Az Evangéliumra ráhajol.
Jaj, botránkoztat engem mind a kettő.
És mind a kettő balga és balog
És színre vak és szépségre vak immár
S számára csillag hasztalan ragyog.
Hogy nézzek én végtelen éjjeken
Rámtekintő édes csillagszemekbe,
Hogy nézzek, könyörülő Istenem,
Ha ilyen tisztátalan a szemem??!
Vájd ki azt és vesd el magadtól -:
Uram, én egyszer csak nekik-esek,
És vájok, tépek, irtok, kaparok,
Míg nem hagyok, csak véres gödröket!
És akkor talán mögöttük kigyúl,
Kigyúl a tátongó oduk mögött
Minden jóság, szépség és tisztaság,
Mi látó szemem elől megszökött.
Ragyog a harmat és ragyog a dér is
És szűzi hamva lesz mindennek újra,
Mert az én gonosz szemeim mögött
Lappangott minden drága szín megbújva.
S akkor öltözöm tavasz bíborába,
Tél fehérébe és ősz aranyába,
Felöltözöm a gyönyörű világba
S felöltözöm mély, túlvilági kékbe.
Világtalanul, véres szemgödrökkel,
Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.

1938

 

 

 

Ima

 

Mivel érdemlem,
hogy jót állsz értem?
Ha szándékom híján,
szavak helyett
csak nehéz hallgatásom
juttat eszembe néhanap?
Mondja ki helyettem a bajt.
Ha csökönyösen,

homokba dugott fejjel, 
sokadszorra
nincs hozzá merszem
hálásnak lennem?
Te odahatsz mégis ez egyszer,
s még ki tudja hányszor.
Néma imádságom 
csendjébe kopogsz.
Agyamban kutatod fel,
halkan adod számba 
zsolozsmádat.
Nem számit már, 

hogy tölem vártad.
Rám figyelsz most.
Egyedül idáig eljutok.
Tovább te emelsz magadhoz.
Nekem van Rád szükségem,
bevallom most.
Mindig csak nekem, Uram.

 

Schultheis Éva

NAGYBÖJTRE

 

Uram!

Taníts meg engem nyugodtan ülni,

Hogy aztán annál többet futhassak.

Taníts meg engem hallgatni,

Hogy aztán annál igazabban szólhassak.

Taníts meg engem behunyni a szemem,

Hogy aztán annál világosabban láthassak.

Taníts meg engem becsukni a fülem,

Hogy aztán annál jobban meghallgassalak.

Taníts meg engem böjtölni,

Hogy aztán annál jobban ízleljem az ízeket.

Taníts meg engem lemondani,

Hogy aztán annál hálásabb legyek.

 

Paolo Brenni

 


Ubi caritas Deus ibi est

 

Hamvazkodunk nagyböjt kezdetén,

      a bűnbánat jeleként a pap

        hamut szór a fejünkre.

      Uram irgakmazz nekünk!

              Kirie elejszon...!

     mind egy szálig elveszünk.

       Ó Krisztus kegyelmezz!

         mert lázadó e nép, s

    szavadra már nem figyelmez.

„Porból lettünk, s porrá leszünk újra.”

        Dörögnek a fegyverek, és a

           gyilkos tankok zúgva,

              halált hörögnek.

   Ments meg Úram önmagunktól,

 kik szüntelen áldozunk a mának,

       s nem juttatunk életesélyt,

             a holnaputánnak.

          Kegyelmezz Krisztus,

              légy irgalmas!

       e bűnbe szédült világnak.

            Mert orv a szándék,

         és késélesre van fenve,

      s az égnél is feljebb magasodik

                a multi  hatalmak

                  szarva dölyfe.

           Törd le végre! Törd le!

             Ó irgalomnak Atyja,

                  csavard le

        bíborló haragjuk lángját,

                s üzd ki őket

            tornyuk Bábeléből, s

    kényszerítsd valamennyit térdre!

             Kiáltásunk jajszava

             Hozzád sóhajt kérve,

             hogy szálljon közénk,

          s honoljon már e Földön,

            a hószínszárnyú BÉKE!

 

        A nemzetek mind felállnak

          egymás mellé, egy sorba,

           s szívük is egyritmusra

            s egyakarattal dobban.

                Fényből végtelen,

              fénykalárist fonnak,

               ráfeszül a védtelen

                törékeny Földünk,

            s mint egy kis riadt pók,

                      les ki onnan.

          Nőnek, s egyre szaporodnak

                 a neccfényláncok,

        míglen körbefonják hosszant,

          s védőn, az egész világot.

               A botorka estben

         csak kis szentjánosbogarak

    a parányi imbolygó gyertyalángok,

       s üzenve morzéznak szüntelen

         megannyi hunyorgó fényjelet:

           hogy nem! nem! soha nem!

               nem akarunk háborút!

 

    Úszik a légben a trójai szárnyas ló,

             hasa dugig katonával,

          s száll, egyre fel a magasba,

                  a súlyos gépóriás.

                  Felhőbe lebbenti

            a holdfényben is ragyogó

               hatalmas acélszárnya.

                Hinti nagy gonddal

              bombáit a város fölött,

                    mint jó magot

            termőföldjébe a gazda.

          Tüzes pokol, kovács ülöröl

                a vaksi sötét éjben,

                 pattog a sok szikra,

                   szines tűzijáték,

               tűzes lángokat szítva.

        csak húll, egyre húll, le a földre,

               a lángcsóvás bomba,

       s a szörnyű tűzokádásban házak,

        és igéretes életek dőlnek romba.

               Sűrű szárnysuhogással

                     köröz a keselyű

               örül a gödölye dögnek,

           bűzös vérszaga van körötte

               a kéregkemény földnek.

                  S míg böre hasad

                   éheteg gyomrának

           nagyra tátja ki hatalmas száját,

                 úgy nyeli el sorban az utca

                     elébe térdeplő házát.

            A híd is beomlott, félkarú óriás,

                      nem öleli többé át

                 a szöke folyó két partját.

             Pilátusok törtek pálcát fölötte,

                       s készül a világ,

                  hogy immár a szemét

                     becsukja örökre.

 

                      Húsvéti oltárt

              vérrózsával díszitenek anyák,

                    a gyötrelmes dolorozák,

              kik halott fiaikat ölben tartják,

                s könnyeiket mind elsirták.

                       Nem az hal halált,

                     ki megméretett..., de

                  húllnak halomba ezrével,

                 -mint őszutón fáradt legyek,-

                    a közel-keleti, kisdedek.

                   Kik, sorolják öklöt rázva

                         az apák vétkét,

                      nukleáris szerekkel

                         teszik meddővé

                         az anyák méhét.

                          Az „atomkezelt”

                       írmag-szörnycsoda

                        ma már nem ejti

                 a világ-medicinát ámulatba.

 

                  Harangok kongnak, zúgnak,

                    áldott nagycsütörtök este,

              hangjuk Rómába még nem ment haza.

                 Kis templomocska homálya mélyén

                    szelíd selymesen búg az orgona.

                  „Ubi caritas et amor Deus ibi est.”

                               „Ahol szeretet ,

                        és jóakarat ott az Isten.”

                       S ahol Isten, ott béke honol,

                            ott templom épül,

                                és katedrális,

                  és nem biológiai tömegfegyver,

                              vagy atombázis.

 

                       Hol Isten, és szeretet van,

                    ott nem a félelem kormányoz:

 

                      nincsenek ott bíborvértől palástos

                                      Pilátus királyok,

                      s tözsdén játszadozó nagybankárok,

                           kiknek ármány kapzsisága

                              „fekete pénteket” hoz

                              újra, és újra a világra,

                      mint tekéző kéztől kiütött bábuk

                                    egy halomban,

                        dől embermilliók sorsa romba.

 

                              Mert az isteni szeretet

                               a Golgotán magasodó

                                 szent kereszt titka,

                                melyen Jézus értünk

                              váltságul önmagát adta.

 

 

Stuttgart, 2009.

 

Zeitler Barbara

 

Babits Mihály

Psychoanalysis Christiana

 Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:

         ilyen szentek vagyunk mi!

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

         Krisztus urunk, segíts meg!

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

         Bár ilyenek lennénk mi!

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!

         Krisztus urunk, segíts meg!

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk -- s így ér a félig-kész Halál,

         s akkor mivé leszünk mi?

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

         Krisztus urunk, segíts meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

         Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.

         Krisztus urunk, segíts meg!

 

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a KEGYELEM.

Meddő napok
Dsida Jenő

Hónapok óta hallgatok már.
Most nagy jósággal
hagyom, hogy eltemessenek.
A kriptaajtót bevágták utánam,
nagyot döndült, a fenyőkről lezuhogott
a hó, fent megrázkódtak a csillagok.
A holtak bomlanak, oszlanak.
Vérükből béke lesz, húsukból csend,
csontjaikból hamu és céltalanság.
Odakünt az éjszakában,
szerelmesek járják a dombos temetőt,
s én huncut kacagással gondolom el:
Hogy megrémülnének, milyen
fogvacogó rémülettel, ha kikiáltanék
az ablakon:
- Hiszen élek! Élek! Élek!
De csöndesen maradok s a perceket számlálom.
Már nem lehet messze a feltámadás.

1930


 

advenire

Schultheis Éva

 

...az első szállingózó hópelyhek
alkonyán érkezem,
forró kemencében mézillat pirul,
gyertyalángon süt a valóság,
csillogásán hagyomány születik,
játszó képzeletemben érik a múlt...

...a pusztában kiáltók népe
sötétségben jár,
nagy fényességet lát...
... Augusztus császár idején
megparancsolták...
... az Istenkeresők népe,
látni kívánja arcodat,
képét és hasonlatosságát
az egyetlen emberinek...
járható utakra vágyik Uram ...
...s íme a szűz méhében fogan,
gyermek születik, fiú adatik,
akit Immánuelnek neveznek...
...ne félj Sionnak leánya, örvendezz.
Íme, a te Királyod jön,
igaz és szabadító,
szamárnak vemhén ülve közeleg...
Dávid házából sarjad,
láttuk felragyogni
csillagát napkeleten...
...mert velünk az Isten...

...kész is, csengető kemencém
szavára ezer kéz mozdul máris,
kisült a kalácsom, hadd egyem...

 

 

Adventi hajnal

 

Ölbey Irén

Zihál a szél s megfagy a sóhaj,
a felhõ fenn hajó raj.

Könyörtelen, vad téli éjjel,
az út a messzeségbe vész el.

De lángruhában száll az angyal
s lila sugárral gyúl a hajnal.

Adventi hajnal, zeng és árad
a lélekbõl a tiszta bánat.

S a vágy zokog és zsolozsmázik
s harsog az Isten trónusáig.

Sikolt a könnyes antifóna,
hogy jöjjön a szépséges óra,

harmatozza az Úr, az áldott,
a békét és az igazságot.

Táruljon ki a Menny, a fénydús
s szülessék meg a drága Jézus.

 

 

Reményik Sándor

Valaki imádkozott értem

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott

Valaki értem imádkozott.
Talán apám,anyám régen?
Talán más is,aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom,de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt,aki értem csak
Egyszer is imádkozott

 

 

WASS ALBERT

 

 

Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)


A kereszt fogantatása

Reményik Sándor

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,

Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.

Kolozsvár, 1928. március 1

 

 

 

Nyár            

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!

            Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
      Óh gyönyörűség!

            Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
      Óh gyönyörűség!

            Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
      Óh gyönyörűség!

            Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!



Nyári idill

A város izzad. Este jár pedig.
Tárt ablakok és kézelőtlen ingujj.
... Bocsáss meg múzsám. Nem szalonba viszlek
de egyszerű jó emberek közé
s tán én is jó és egyszerü leszek:
légy te is múzsám jó és egyszerű.
Beteg vagy múzsám. Mennyi vágyakat
éltél át múzsám! Mennyi borzadást!
Előbb a létet, minden életet,
aztán létlen szépségek keresését
múzsám! és cicomáztad magadat
mint vágyodó és árva vén leány
pedig oly ifju vagy még. És beteg...
Jer most velem! Tekints, tekints körül
az egyszerü és nyájas arcokon:
talán meggyógyulsz. Lásd a jó ipar,
nyugodt ipar, most este, izzad és
ingujjban veszi vidám vacsoráját
s beteg szépség nélkül is élni boldog.
Dicsérd múzsám a sokkezű ipart
mely láthatatlan élni így kitart
s nem él hiába s áldatlan nem él:
ki alkot, az csüggedni rá nem ér
s munka után édes a nyúgalom.

Ah!... mi szakítja félbe így dalom?
Múzsa! mi ez? Valami... ah!... sikoltás!
Tűz van? Jerünk!... mert van-e szebb a tűznél?
(Múzsám, múzsám! megint a régi vagy?
Nem szebb-e tűznél, nem jobb-e az oltás?)

Ah - ujra, ujra, ujra csak sikoltás!
hogy rezdül rá az izzadt esti lég
s minden felugrik és minden kiváncsi -
ó ez a nyájas szent egyszerü nép!

Ne menj velük múzsám! Maradva hallgasd
a sikoltást mint drága szent zenét.
Ne tudd okát! Folytasd és dalba jajgasd
e sikoltás mélységes ütemét.

Tán megmérgeztek valakit
és az sikít és az sikít
mindennek, érzi, vége van
Boldogtalan! boldogtalan!
Nincs semmi tenni, menteni:
üvölteni! üvölteni!
Más eszik, iszik, andalog...
Ő halni fog! ő halni fog!
Ki ment meg engem, orvosok?
Mindent adok! mindent adok!
Hisz eddig még nem éltem én -
nincsen remény! nincsen remény!

(Gyermekkoromban este
kezem a játékot kereste,
  álmoktól féltem, utáltam az ágyat,
a lelkem is játékra vágyott
és könnye buggyant a panasznak:
Nem játszottam eleget aznap!)

Jaj eddig még nem éltem én -
nincsen remény, nincsen remény.
Nincs semmi, tenni, menteni:
üvölteni! üvölteni!
hadd hallja az egész világ:
segíts világ! pusztulj világ!
Hadd hallják meg az emberek:
Gazemberek! gazemberek!

Ah! nyughass! minden hasztalan! 
Magam mérgeztem meg magam.

Ó múzsám, múzsám, minden hasztalan!
Halálra van szegény itélve, lásd,
akit képzeltél. Nem lel gyógyulást.
Sikolt, belefárad, aztán sírni fog,
zokogni fog, de majd elhallgat egyszer -

Mind zokogunk s majd mind elhallgatunk
és ritka mer köztünk sikoltani.
Mi dalba szűrjük hogyha jajgatunk,
más, hogyha ég, siet ki oltani.
Ó égni égni! és sikoltani!
s úgy halni meg, sikoltva, égve! holtig.

Vagy tán egy őrült, egy őrült sikolt itt?
Kinek a lelke nékünk más világ
s e más világból üzenet a hangja
- Minden világ alatt van másvilág
és minden emberben alszik egy őrült
s ha őrült hangját hallja, ébredez,
mint húr ha rokon hurnak szól a hangja.

Halld úgy szól e sikoly, mint vész harangja.
Rettegj fel! Ébredj!
                           Tűz van-é vagy árviz?
                  Ki tudja mily halál visz
           képzelhetetlened felé.
                  Bután omolsz belé
                  a semmiségbe.

                  Már vége, vége!
           Nincs több sikoltás, semmi hang.
           A régi élet újra pang.
           A kicsiny élet unva pang
                  bele a mindenségbe.

1911. nyár

 


 

 

John Peckham

HIMNUSZA A SZENTHÁROMSÁGRÓL

Hárman a fenség trónusán

ülnek az égi lakomán;
(mert a magányost a magány
nem vigasztalja igazán).

Mig örök szelleme szemét
magára szegzi az Atya,
fényének tükörére kép
vetődik: egy uj-önmaga.

S amint a kép megszületett,
az Egy nincs többé egyedül:
a Születetlen és Szülött
egymásnak társasan örül.

S a Szentlélek ez az öröm,
mely összeköt Atyát s Fiút;
s a Három együvé ömöl,
egy fő-fő Jóba összefut.

S annak ki sohse született,
illőn, és aki született,
s a Léleknek, oltárra-tett
szívvel zengjünk dicséretet!

 

(ford. Babits Mihály)


Add, hogy végre szeressük egymást!

 

Május 23.

 

Zúgó szél, mennyei vihar,
jöjj a Lélek lángjaival!

Isteni erő van tenálad,
tégy vele most nagy, szép csodákat.

Erőddel a szíveken zúgj át,
és szellőztesd ki minden zugát,
szellőztess ki országot, népet,
az egész nagy földkerekséget.

Söpörd el a bűnt, a gyanakvást
s tedd, hogy végre szeressük egymást.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember.

Rajtunk hatalmat Te vehetsz,
újjá, tisztává Te tehetsz,
s bevetheted a szíveket
égi maggal, hogy szeretet,
igazság, szépség dús virága
illatozzon szét a világba.

A Föld ne gyilkos atombomba
dühére, de szent viharodra
rendüljön boldog félelemmel.

Te légy mennyei mentő fegyver,
földrengés, mely nem ront, de épít,
pusztítás, mely tisztít és szépít,
vihar, mely alkot, tűz mely éltet
embert, családot, földet, népet.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember!

S milliók kérnek, mert belátják:
nem segít más, csak az imádság,
a könyörgés. „Jöjj, szent vihar,
ég tisztító lángjaival,
söpörd e a bűnt, a gyanakvást,
add, hogy végre szeressük egymást,
s mint a táj, ha eláll a zápor,
ragyogjon föl a Föld orcája
a béke tiszta sugarától!"

Bódás János (1905-1987): Imádság Szentlélekért


Magyar Kurír


Z

 


Magyar Kurír

 

Komjáthy Jenõ: Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szivedbõl szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szivedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idõ - ne félj! - midõn dicsõség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termõ rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szivedhez járul boldogan fiad.
Szivem remeg, mert üdvössége teljes,
Szivem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nõ az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

 

 

 

et resurrexit

a feltámadás költészete,
csak úgy mint az életé,
alkotás, gyász, titkos
vajúdások folyama,

kész tények, egy
elhengerített kő, az üres
sírbolt, s egy gazdátlan
lepel végső győzelme

 

Schultheis Éva

 

 

 

Szemem könnytől árad...

április 3. 6:00

 

Valék siralom-tudatlan.
Siralomtól süppedek [siralomban elmerülök],
Bútol aszok, epedek.
Választ világomtól
Zsidó, fiacskámtól,
Édes örömemtől.
Ó én édes uracskám,
Egyetlen egy fiacskám!

Síró anyát tekintsed,
Bújából kinyujtsad [kihúzzad]!
Szemem könnytől árad,
És keblem bútól fárad.
Te véred hullása
Én keblem alélása.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keservesen kínzatol,
Vas szegekkel veretel.

Ómagyar Mária-siralom (részlet)

Magyar Kurír

 

 

 

Áprily Lajos: A szenvedő

Sebet hordott a testén, sok sebet,
félig-hegedtek voltak és sötétek.
Ti azt mondtátok róla: rejteget,
mert nem mutatta, emberek, felétek.

 

S ha néma lesz, sajgástalan tetem,
gyógyító csendességben elpihenten,
a sötét sebek túl az életen
megragyognak, mint régi-régi szenten.

1960. január 11.

 

Áll a Kereszt az ég alatt...

április 2.


Áll a Kereszt az ég alatt,
A föld felett.
Tajtékot ver lába körül
A gyűlölet.
Alul halálos gyűlölet,
Fölül halotti csend.

 

Föld kiveti, s be nem veszi
Az ég sem odafent.
Ember Fia, Ember Fia,
Egyedül vagy a puszta végtelenben!

– Én Istenem, én Istenem,
Miért hagytál el engem?

* * *

Mikor elönt a szennyvíz-rágalom
Igaztalan,
És elhagy a testvér, rokon és barát
Vigasztalan,
Körülgyaláz a bőgő gyűlölet
És butaság,
S aki véreden nőtt embernyivé
Az is elád:

Hívnád a törvényt, hívnád a Bírót,
Az igazat,
S az mosolyogva mossa a kezét
És megtagad;
Várnád a jóságos szamaritánt
S a szenteket,
S ők sebeidbe lágy olaj helyett
Sót hintenek.

Kiáltanál az értő ég felé,
De nincsen ég:
Felissza fúló sikolyod lehét
A semmiség –
Akkor tudod meg, hogy mi a Kereszt
És ki az Úr,
A nagy Kereszten, ha mellette függsz
Áldozatul.

Az áldozatban ott megoldatik
Minden titok:
Ott, akkor Isten, a nagy Hallgató
Felelni fog.
Ott, akkor: „Istenem, én Istenem!” –
Kiálthatom.
Ott, akkor, Benne még magamat is
Megválthatom.

(Sík Sándor: A keresztút XI. stáció – Részlet)


© Híreink „Magyar Kurír” forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók.

 


Dsida Jenő


Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak....
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....

 

 


Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio